A tigrisek nyara [antikvár]

Ezekben a késői órákban, amikor a viharvert ágynemű habjai már a nyakunkig érnek, mindannyian mozdulatlanul fekszünk, és nem csukjuk be a szemünk, nem alszunk el, nem teszünk hosszú sétákat a környéken, és nem ülünk egy széken vagy egy padon. A villanykörte, az éjszaka elmaradhatatlan tartozéka, bevilágítja a helyiséget, és a padlóra vetülő árnyékok egyre hosszabbodnak, ahogy múlik az idő. Ettől függetlenül néha egyikünk-másikunk mégis kilopakodik a nyitva felejtett ajtón, és a sötétségtől sántán botorkál a folyosó alagútjában, mert bár rnaga az épület kívülről csupán egy rozsdás, kétfelől pikkelyekkel kirakott kalap, belül számtalan teremből áll, amiket folyosók kötnek össze. Kijátsszuk a pincérek éberségét, és keresztülvágunk a szalon kihalt mezőin, a falnak támasztott sziluettek között. Hiába ugyanis az ezüstös, megfagyott függönygéz, az éjszaka beárad az ablakon, és annak ellenére, hogy a mély csendtől szinte teljesen süketen fekszünk az ágyon, amikor kinyitjuk szemünk, látjuk, hogy már világos nappal van. részlet a könyvből