A tizedik zsidó [antikvár]

A TIZEDIK ZSIDÓ Nem az uramhoz mentem férjhez, hanem a jóságához. A múlt század közepén, egy augusztusi napon ott ültem a bukaresti napilap egyik szobájában, arra várva, hogy béprezentáljanak a pöttömnyi főszerkesztőnek, de a sors keze lenyomta a kilincset, és belépett egy fiatalember, pepita öltöny, zöld-fekete kockás ing és rövidlátó szem. Rám mosolygott, és sugárzott róla a jóság. Nem meglátni és megszeretni volt ez a pillanat, hanem magamba leheltem a rám nyitó jóságot. Durva öklű, kegyetlenkedő atyám után ez már egy más rálátás volt a világra. Ösztönös elszántsággal a párválasztással ajándékot adtam magamnak. S ha lélekben megvéleményezel valakit, valamit, az már alkotás. Egy pillanat alatt érett nővé lettem. Botladozó, omlékony lábú kislány voltam addig a pillanatig, s akkor felmutatta magát előttem a Jóság. Bámultam rá, hát ilyen ember is van? Egyedül lenni Isten képes, meg talán az állatok s jómagam. Igen ám, de akire rásüt az emberi jóság, az már kapott valamit. A kínaiak szerint az életben nem az a fontos, hogy siessél, hanem az, hogy ne álljál le. Hát én kezet nyújtottam Markovits Mártonnak, a két lábon járó jóságnak. Igaz, az uram nagynénje, a Frida névre hallgató, amikor az uram bemutatta neki a fényképemet, a nyakamban lévő keresztre mutatott, azt mondta, hogy: ccc (ezt inkább sziszegte) -, na, ebből baj lesz Az uram megnyugtatta, hogy egy bigott katolikus is lehet jó ember, s ez a katolikus perszóna belenőtt a Markovits családba. Az uram azt felelte a nagynénjének, hogy majd ő nevel engemet, vigyáz rám, megtanít a zsidó élet alaptörvényeire. Az uram látnók volt, az egész nagy, zsidó csalá-d befogadott, imádott, és imád ma is. Ezt az elfogadást én vezettem sikerre. A mi házasságunk nem holmi posztmodern vándorlás lett, hanem a tanulás jegyében bonyolódott hétköznapokká. Rá egy hétre, ismerkedésünk után, már jegyesek voltunk. Belemenekültem a házasságba.