A tizenkettedik/Az élet felé/A csodatévő könyv/Bűntársak [antikvár]

Részlet az első műből: Az ölyv Második napja, hogy nem evett s már bizonytalan cikk-cakkokban röpködött. Éhes volt s nagyon reményvesztetten csapdosott a szárnyaival. Amint száll-száll, hirtelen-váratlan majorságot pillant meg maga alatt s a nem remélt szerencsén fölizgultan lent termett néhány másodperc alatt. Alig kapaszkodott be valami pelyhedző csirke hátába, dühösen ugatva, nagy, hosszú ugrásokkal rontott neki egy kutya. Riadtan menekült. Siető szárnycsapásokkal szállt fel, el a földtől, ahol mindenki üldözi, s amely ily szörnyű nélkülözésekre kárhoztatja. Nyílegyenesen szállt egyre följebb, egyre magasabbra. Menekült, hogy ne is lássa a földet, emelkedett, hogy egy uj világot, egy más egy szelidebb erkölcsü földet találjon. Csattogó szárnyai egyre magasabbra verték az ég kietlenségébe s már mindent egybeomló szürkeségben látott maga alatt. A koplalásban kifáradt teste azonban nem birt dacolni a fenn sivitó hidegséggel s lankadtan, olyan lassan, hogy sülyedését maga sem vette észre, csendesen lejebb, egyre lejebb ereszkedett. Káprázatos pompájú, gyönge husu madársereg illegette magát előtte és kínálgatta foszló húsát élesen vágó csőre alá. Az éhségtől fuldokló gyomra vetítette káprázó szemébe e fejedelmi lakomát, de azért mégis utánuk vetemedett s jobbra-balra vagdalt a levegőbe. Karcsú fecske suhant el a hasa alatt. Bámulta egy pillanatig, mint valami érthetetlen jelenséget, de azutáni űzőbe vette...