A topáz illemtana [antikvár]

Felrémlik egy állomás, ahol rég nem araszolnak vonatok, a kikapcsolhatatlan hangosbemondó mégis kitartóan jelzi a soron következő járatot, amely valójában nincs, nem is lesz többé. Állomás, amelynek utasai régóta tudják, hogy egy-egy bejelentésre fölösleges felugrálniuk, hiábavaló futni a nem létező szerelvények mellett... Várakoznak megadóan, szelíd, túláradó türelemmel. Meglehet, nem is utasok, talán megtévesztésül helyezték el itt hű másaikat szélhámos mutatványosok. Lehet, hogy későn érsz a híd tövébe. Ok már átvonultak mind, nyomuk sem látod. Ott állsz, állsz egy forró délelőttön, kezedben morzsolt diólevéllel. A vizet lesed, a seszínű zöldet. Nyár van, vasárnap. Öregek jönnek a tér felől, meg-megemelik sötét kalapjukat, mintha csak megszokásból. Pedig figyelnek. Pedig jól megnéznek, hogy itt a híd tövében nem azért-e, nem utánuk-e. Hunyorognak a napba, meg-megsimítják szakállukat - homlokukon fényes zsír, veríték. Állsz tekintetükben, állsz az üres híd tövében. A lány szőke volt. Az Utas le nem vette róla a szemét, megrökönyödve figyelte, amint az anyja, mint értéktelen üveggyöngyöt, gurítja a kikötő nyüzsgésébe. Hagyta, hadd tartsák a nap felé, vizsgálják csak kedvükre, hogyan törik meg rajta a fény. A becsüs hosszasan vizsgálta a felkínált ékszert. Az értékét az első pillanatban megállapította. Féldrágakő. Topáz, a ritkábbik változata, nem a gyakori sárga; kékje közelebb hozza a tengert. Az Utas tisztában volt azzal, a váratlanul talált kincseket nem szabad komolyan venni, különben eltűnnek, a semmibe mosódnak, mert sorsuk a titokzatosság, a sejtelem, a megfejthetetlen.