A trondhjemi herczeg kiséretében [antikvár]

Két kiváló nőnek köszönhetem a herczeg barátságát : Szűzmáriának és Kenyérzacskónak. Ha jobban meggondolom, mégis a Bronzlovaggal kezdődött az egész. A Bronzlovag az én szobrom, én csináltam agyagból, vasból meg fadarabokból. Mikor még agyagban volt, nagyon szerettem, gipszben látni se akartam, nem is tudom, hogy milyen lehetett. Ott voltam, mikor bronzba öntötték. Mikor a formát lebocsátották a földbe, féltem, hogy leszakad a láncz és elnyeli a föld. Mikor az izzó fémfolyó a formával találkozva, hirtelen sistergő, vakitó fellegekkel vett körül, ugy éreztem, hogy a magasságba ragadnak, meghalok és nem fogom az én Bronzlovagomat látni többé soha. De hát nem történt semmi. Nem engedtem, hogy kenjék, páczolják, etessék, piszmogjanak rajta. Semmi patinázás, semmi komédia: uj szobor az én szobrom, nem engedem, hogy öregre mázolják. Én reszeltem, véstem, fényesítettem. Tűzvörös, ragyogó volt mindenütt, mint a lemenő nap. Előbb Brutalitásnak akartam elnevezni a lovag arcza miatt. Egy ismerősömre, egy német kezelőtisztre gondoltam, mikor az arczát mintáztam.