A tulsó parton I-II. [antikvár]

Részlet a kötetből: Hajnali emberek a téren A sugárúton egy ember jön. A városból jön és a pályaudvar felé tart. Hajnal van, fél hat múlt néhány perccel, ilyenkor nem jár még sem autó, sem kocsi, nem kell vigyáznia. Az úttest kellős közepén baktat tehát, a feje meg a válla minden lépésnél kicsit előrebukik az álmosságtól. Nem siet, semmi sürgős dolga. Legszívesebben nekivetné hátát egy gesztenyefa törzsének s ott álltában elaludna. A magános lépések messzire konganak a néptelen uccán. A házfalak labdáznak a koppanásokkal, oda-vissza küldözgetik, egyikük sem akarja befogadni. A kisváros hajnali csendje mélyebb, mint a pusztaságé, a neszeknek öblösebb visszhangja támad. A tömör, egyszínszürke égből ritkás pára szemel. De nem is az égből jön, hanem a folyó felől, a víz felett s a két parton olyan sűrű, mint az avar füstje, amikor a kertészek ősszel halomba gyűjtik és elégetik. Végigömlik a völgyön, a dombokig, amik engedelmesen követik a folyó medrének kanyarodását. Ilyenkor, hajnalban támad s ha nincs nap, ami felkavarja, délig is megtapad a szűk uccákban, megüli az udvarokat, de még a szobákat is. Akinek kényes az egészsége, okosabban teszi, ha nem alszik nyitott ablaknál, még forró nyárban sem.