A vakok látnak [antikvár]

PAPIASZ a hajó korlátjára könyökölt. Nézte a tengert. Nem is a vizet látta, csak azt a messze vonalat, ahol a tenger és az ég érintkeznek a végtelenben. Hogy eltakarják azt, ami mögöttük van, túl ezen a világon: a Semmit. - Most már tudom, Kriton - mondta inkább magának, mint fiatal útitársának - hogy mi volt életem mozgatója. Azért tettem mindent, jót és roszszat, hogy kielégülést nyerjek, mert éheztem és szomjúhoztam az igazságot. Most megtaláltam és nyugodt vagyok. - Különös ember vagy, Papiasz - gondolkozott el Kriton. - Még csak néhány napja, hogy ismerlek. Ha egyszer kiköt a hajó és kiszállunk, talán soha többé nem látjuk egymást és mégis érdeklődést és részvétet keltett bennem sorsod. - Nem szolgáltam rá a részvétedre - mondta Papiasz halk, nyugodt hangon. - Sőt akkor volnék boldogtalan, ha újra vissza kellene mennem a pogányság szomorú keresésébe, ahonnan a Krisztusban való hit kimentett.