A vas mítosza [antikvár]

LHOS Vasat adtam Nioménak: Pengéből hősi liliomot. 1.) - Erőm húsba vág, erőm érc jegye a viaszban - ezt lihegi Uther, Égre törő tornyában. Ott, a tetőszoba szélzugában. Lihegi, mert kénye kedve. Lihegi, mert készteti a kéj gyanta fente idege. Űzi kéje kedve. Tornyába tér: mered hírvágya fennen, de e művi magaslaton alkal-matosabban támad torony két combja közt is, hiszi, tántoríthatatlan. Uther ádáz. Tornyos. Űzött, Fenekszik. Ezért készülődik magasban, viszontag a sutban. Ágaskodóban, hogy túlra jusson. Ö nagyra tör, többre törtet. Napnak, Holdnak és csillagoknak csörtet-támad. Fenyeget elégtelenségében, mivel Uther elégedetlen, elégületlen, Feljebbre néz - határvágya felé de közben retteg: ezért s ekként fújtat a szerzett magasság szűkölő szegletében. Ö hát a hős. Uther. Utherhős, aki a világhellyel, de a világidővel is szembe szegül. Emberhelyet és emberidőt akar. Azt hiszi, meg is teremtettnek. Mégis mindig arra szorul, aki a másik, aki még a világ igaz kiterjedésével, a világ gyökeres-fedeles teltével közösségben úgy eljegyzett, hogy e lelenci sorsa a kiválasztottsága. Uther a hős, aki a másikra szorul, de ezutóbbi az első - Utherhős a kettő embere: a meghasadté, a meghasonlotté, O, Utherhős, akié a főbűn, a kettészelő vétke. Fél az új emberiben - fél a régi világbeliségben, Uther a hős. Ezért Uther folyton új cselre vetemedik. Cselek hullámveréseit számosítja, A cselt cselekszi kezdve, szórva, terítve és elgurítva.