A vasakarat [antikvár]

Részlet: Lázas hévvel vitatkoztunk. A vita tárgya az volt, hogy a németben megvan egy belőlünk teljességgel hiányzó tulajdonság: a vasakarat. Amilyen gyenge jellemek vagyunk, jól tesszük, ha nem is kezdünkki velük, mert csak mi húznánk a rövidebbet. A beszélgetés csúnyán elhúzódott és bevallom, unalmas is volt már. Csak az öreg Fjodor Afanaszjevics Vocsnyev hallgatott közülünk és minden figyelmét a tea betöltésének szentelte. Mikor ezzel a nagy lelki nyugalommal végzett munkájával elkészült és átvettünk tőle poharakat, Vocsnyev megszólalt: - Mostanáig hallgattam, uraim, hallgattam és hagytam, hogy csépeljétek a szalmát. Tegyük fel, hogy a németek valóban erősebb akaratúak nálunk, pipogya alakoknál. Tegyük fel, hogy így van. De miért kell ezért kétségbe esnünk? Erre igazán a legcsekélyebb okunk sincs. Hogy miért nincs? Mert mind a ketten érezzük, hogy egyszer úgyis egymásnak megyünk. - És akkor mi lesz? - Elverik rajtunk a port! - A fenét! - De bizony cudarul helybenhagynak bennünket! - Hagyjátok csak, nem olyan könnyű bennünket helybenhagyni! - Úgyan már miért ne lenne? A szövetségesekre ne sokat számítsatok. A "talán" és a "ha" nem jó szövetségeket, öregem! - No, no, nem kell lebecsülni ezt a két szövetségest! De különben sincs igazatok, mert először is a mieink jól tudnak verekedni. Ha nekikeserednek, nem néznek semmit, csak mennek. Az ilyesmi manapság sokat ér.