A végtelen út [antikvár]

Sokáig halasztgattam ennek a történetnek a megírását. Az egy korban és talán egy városban élő emberek regényét megírni lehetetlenségnek, vagy vakmerőségnek találtam. Lehetetlen dologba nem akartam kezdeni, vakmerő pedig nem merek lenni attól való félelmemben, hogy azt hiszik, vakmerő akarok lenni. Persze, nem arra határoztam el magam, hogy túlélem a regény életben maradt, boldogtalan szereplőit. Ezek között bizonyára annyit élek csak tűi, amennyi engem fog túlélni. A formát akartam csak megtalálni, amelyben a lehetetlent vakmerőség nélkül tudom megkísérelni. Azt hiszem, megtaláltam végre a kellő formát, amelyben beszélhetek... Ezt azoknak mondom, akikkel most tíz esztendeje - az elején hangulattalan éjszakán - egy ismert klub családias kékszalónjában együtt voltam. A klub nevét sem árulom el, nemhogy a történet szereplőit! De az a társaság bizonyára emlékezik rá... noha jobb szeretném, ha elfelejtette volna. De ez lehetetlen! Nem felejthették el.