A világháborúból Amerikába [antikvár]

ELISMERÉS ÉS KÖSZÖNTÉS Több mint hatvan éve vagyok „úton". Elismerem, többnyire csak jelképesen, de éppen ennyi ideje, hogy az otthonomat és a szülőhazámat elhagytam. Mind a térbeli távolságot tekintve, mind intellektuális szempontból, elég hosszú utat tettem meg. Rendkívül sok embernek és intézménynek lettem adósa, tartozom köszönettel. A neveket kronologikus sorrendben idézem, amiként életemben szerepet játszottak. Elismerem, hogy olyanokkal is találkoztam, akik a köszönet ellenkezőjét érdemelnék, de akár a napóra, én is csak a „napos órákat" mérem. Sajnálom, hogy a köszönet mértékéről egyetlen általam ismert nyelvben sincsenek megfelelő fokozatok. A szüleimmel kell kezdenem. Ha „a kövek" nem is „énekelnek" az egész úton, mert édesanyám üzenete nem mindig jutott el hozzájuk, rendkívül sokat köszönhetek jó anyámnak, aki önállóságra nevelt. Hajó apám képességeit nem is síkeriilt örökölnöm, szorgalmát igyekeztem követni. A foglalkozásom, állásaim következtében, az itt előforduló nevek előtt vagy után, az ország szokásainak megfelelően, kevés kivétellel. Professzor, Dr. áll. Van közöttük egynéhány olyan, akik ugyan kutató intézetekben dolgoztak, de nem voltak professzorok, és egynéhány olyan is, aki sem kutató, sem doktor nem volt. Ezt a tényt ismertetem, de a h^ám mértékében nincs különbség. A köszönet sorrendjét kezdem Prof. Dr. Hazslinslg'^ Bertalannal és Prof. Dr. Zimmermann Ágostonnal (1943-1944), akik a budapesti Állatorvosi Főiskolán tanítottak. Mindazon francia tiszteknek (nem tartom kizártnak „tartalékos" mivoltukat), akikkel hadifogságom idején találkoztam (1945-1946), és csak hálával, köszönettel tartozom türelmükért, barátságukért, bátorításukért és jóvoltukért. Nem tudom eléggé megköszönni Tisztelendő Kari Wimmer római katolikus papnak, aki anyagi hozzájárulásával lehetővé tette, hogy beiratkozzak az egyetemre Bécsben, amikor teljesen nincstelen menekült voltam (1946). Köszönet Prof. Dr. Josef Michalka és felesége jóságáért (1946-1948X mert amikor úgy tűnt, mindenki elhagyott, szeretetet és barátságot nyújtottak. A Wiener Tierärzüiehe Hoschule (Bécsi Állatorvosi Főiskola) professzorai a háború után, a teljesen elszegényedett, lerongyolódott Ausztriában lehetőséget adtak arra, hogy tandíjmentesen tanulhassak, a hálámat nem tudom kellőképen kifejezni (1946-1948). Ugyancsak Schwestern Maria Alacoque és Mária Amanda, Dienerinnen des Heiligsten Herzes Jesu (Jézus Szívének a Szolgái) apácáknak, akik lehetővé tették, hogy egy kevés munka ellenértékeként Bécsben a kolostorban lakhassak Ú946-1948). Ugyancsak Bécsben Willie és Helene Nickel, csőszerelő mester, hadifogoly társ, nagyüzem tulaj-