A Virágáruslány [antikvár]

Gerince kissé deformált és sérült. Szenny- és címlapokon matricák.
Az itt kővetkező jelentéktelen események századunk elején történtek; olyan korszakban tehát, amikor nem sok különbség volt a munkásélet és a szolgasors között. A kis ország gyéren előforduló, hevenyészett ipari vállalkozásai közt talán a gyár volt az egyetlen hely, ahol ez nem érződött éppen annyira; de azért ott is megmaradt az osztálytávolság a tőkét képviselő igazgatóság, a tisztviselők és a munkások között. Vállalattulajdonosnak lenni - ez olyan fényűzésnek számított, mint mondjuk a versenyistálló, vagy a sok helyiségből álló, tágas pincéjű főúri kastély, benne vadászruhás lakájok, körülötte az erdőn vaddisznót és szarvast űző hajtók és kürtösök, olyasminek tehát, amit csak a Monte-Carlóban és a párizsi éjszakai mulatókban modernizálódott, bogarasságaikban, kedvteléseikben hol romlott, hol gyerekes különc nagybirtokosok engedhettek meg maguknak. E kedvtelésekhez tartozott néha, a meddő majmolás jegyében, a művészet kalmáraitól összevásárolt festmények dilettáns gyűjtögetése is. A bojár élte a maga sivár hereéletét, s közben az utókor dicsőítésére is számított; az esztétika kupeceinek tarsolyába öntötte a munkában elcsigázott parasztságtól elorozott aranyat, cserében viszont a parasztságot a pojácák parlameritjében helyzetének nemességéből eredő titulusokkal dédelgették, mint „az ország talpát" - vagyis a mezítelen lábak talpát. Méltóságukat csalással szerző képviselők, szenátorok és minisztériumi excellenciás urak hozták magukkal a munka megvetésének minden lehetséges formáját birtokaikról, kastélyaikból, ahol a bójámé franciául szopogatta a csokoládébonbont, és ordítozva osztogatta parancsait. De jellemző a Duna és a Kárpátok között élő románok természetére, akiket már olyan sokféle népség és uralkodó rend özönlött el, hogy bár a bojárok minden erejükkel igyekeztek szolgasorsra juttatni őket, nem tudtak lesüllyedni a szolgalelkűségig.