A vitéz közalkalmazott [antikvár]

EGEKBE VAGTATO OMNIBUSZ Egyszerűen leállt, és kész. A sofőr kijött a fülkéjéből, kinyitotta az ajtót, és elindult hátra. Csillagok sercegtek a keze nyomán valahol fent, nem láttam, csak hallottam. Volt az egésznek valami anderseni hangulata. Nekem legalábbis ez ugrott be legelőször. Dán műmese a Király utcában. A troligyújtogató. Megvolt a sercegés, a troli mégsem indult. Elszökött vagy tíz perc. Aztán még öt. Ki lehet szállni, mondta a sofőr. Én maradtam. És a helyzet csak fokozódott. Előttünk egy lerobbant fajtárs, mellettünk egy teherautó. Patthelyzet. Nem fértünk át. Mindenki másként magyarázta a szitut. Egy aranycipellős, napszemüveges hölgy: más országban ez ' nem történhetne meg. Milyen ország ez? Itt mindenki '' birka. Egy tussal rajzolt szemöldökű idős hölgy, akinek épp aznap ment nyugdíjba a lánya: ez van, na, ezt keU szeretni. Egy harmincas nő a sofőrhöz rohanva: bemegyek a pékségbe, itt hagyom a táskámat, vigyázzon rá! El ne merészeljen indulni nélkülem! Na ettől csend lett hirtelen. De csókolom , mondaná a sofőr, de szó bennszakad, hang fennakad. Szegény ember, látom, ezzel a nő-típussal még nem volt dolga, és úgy tűnik, eztán sem lesz. Izmozzanak vele a kapunyitási pánikban szenvedő öreg legények. Én pedig csak ennyit mondok az aranycipel-lősnek: elbámészkodgatnék itt akár reggelig is. És jólesően nyújtózom. Megérkezik a pékségből az ezredes kisasszony. Jól megnézem. Mintha ismemém valahonnan. Igen, igen, ez volt az a nő, aki pár hónapja az uszodában zárás előtt negyedórával az egyetlen zuhanyzóban hajat mosott.