A zarándok útja [antikvár]

13 I. Az ÉRKEZÉS Anqi)al: „Bízz a sorsban!" Kellemes nyári volt. A lemenő nap utolsó sugarai ra-gtjoqtak át a látóhatár felett. Volt benne valami megfoghatatlan. Valami szomorú, s eggben biztató is. Az elmúlás érzése. Amint a nap letűnt, a levegő kezdett lehűlni, ahogy ezt már megszoktuk itt a hegyekben, ilyenkor nyár végén. A tábor elcsöndesedett. Az emberek visszahúzódtak. Ki-ki a saját kis csendjébe. Mcísok kisebb csopoftokba összegyűlve beszélték meg a nap eseményeit. Ei'tetlenül álltak a történések előtt. A döbbenet szinte kézzel fogható volt. Lopás? Itt? Nehezedett a kérdés a szívekre. Itt? Ahova az emberi romlottság még nem jutott el. Ez a hely még nincs megfeítőzve. Ez a „szent hely", ahol meg fog töíténni a metamorfózis. Az átalakulás. Az emberi gyarlóság átváltozása. A krisztusi erő tcátet öltése. Hisz ez a hely egy sziget a megromlott, elveszett világban. Hogyan lehetséges mégis mindez? Ez nem lehet igaz. Hiszen czéi't költöztünk ide. Feladva mindent, ami összekötött minket a megromlott világgal. Otthagyva munkát, karrici't, családot. Igen. Mindent. Hisz a Mcáter is ezt tanította, Jézusra hivatkozva. Csak úgy léphetünk tovább a karma rögös útján, ha bczttrjuk régi életünk kapuit. Akkor nyit az Llr egy másik ajtót. Hát bczáftuk. És moát? Hogyan tovább? Nincs válasz. Talán tévedett a Meátcr? Nem. Ez kizái't, Ö nem téved. Miközben ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben, hozzám lépett egy barát és leült mellém. - Jól vagy? - kérdezte. - Igen - feleltem csak nem ci^tcm ezt az egészet. - Mit?