A zsebtolvaj [antikvár]

A BÉRHÁZ SZŰK UDVARÁN Budapest, VII. kerület, D. utca, bérház, az udvaron már csak egyetlen fa élt, a másik kettő feladta a tűző napon, karóra emlékeztettek, az élethez már nem volt sok közük. Július vége volt, a városra rázuhant a hőség, a por, az emberbűz, a benzinfüst, és ettől az émelyítő keveréktől, életmasszától összefolyt minden. Bennem is. Nem hagytam el a lakást, még a hálószobát is ritkán, egész nap az ágyon hevertem, rádiót hallgattam, a padlót, a falat, megint a plafont, a tévét bámultam, bort, ásványvizet ittam, és egyre azt éreztem: minden újra ismétlődik körülöttem. A fülledtség napok óta ugyanazt a fejfájást hozta rám, a rádió ugyanazokat a hopsza-hopsza keringőket, ragacsos nótákat öntötte a világra, a tévé esti vetélkedőjében a riporter ugyanazt a kérdést tette fel egyre agresszívebb hangon ugyanannak a kopaszodó alaknak, akinek fénylő homlokára volt írva, hogy már a banké az egész élete.Igen, a hőség végtelen kitartással borított, temetett, gyűrt maga alatt össze mindent és mindenkit. A szívbeteg postás több mint egy hete nem mutatkozott, nem krákogott a ház udvarán, a kutya egyre élesebben nyüszített, ha a földszinten lakó vénasszony megint kivonszolta az udvar napverte forró betonjára, hogy századszor is megkefélje a ritkás bundáját, igen, meg ott voltam még én is.Az első emeleten, a homályos szobában, a harmincadik születésnapomon, gyűrött, forró lepedőn. Hevertem, félig részegen. Már délelőtt