Abiság [antikvár]

Részlet a könyvből: "Legszívesebben a házuk tetején feküdt, ahol, úgy érezte, közelebb van az éghez, a naphoz, a felhőkhöz. Hitvány kis ház volt ez, közel a jeruzsálemi kapuhoz, ahonnan a szőlőkbe vezetett az út és azon túl a legelőkre, a nagy síkföldre, mely körülvette a súnemi lejtőket. Hajnalban már fönn volt a tetőn és nézte a férfiakat és nőket, amint szamaraikon kimentek a szőlőskertekbe, puttyonyokkal és kosarakkal, amelyek az állat két oldalán lógtak. Az asszonyok ruhája fölött fehér lepel volt, amit munka közben a fejükre húztak és kissé megnedvesítettek a tüzes napsugarak ellen. A férfiak vidámak voltak ilyenkor és tréfás dolgokat kiáltottak oda az asszonyoknak, akik mosolyogva felelgettek vissza nekik. Alkonyatkor ez a sereg fáradtan és hallgatagon kapaszkodott fölfelé a városba és ez olyan volt, mint valami ünnepi menet. A must szaga érzett rajtuk, amit a rózsaszínű szőlőből sajtoltak. A fiatalabbja néha énekelt. A lágy, elnyujtott dalok fölhangzottak a tetőkre és ő eltünődve hallgatta őket. Az öregasszony gyakorta korholta őt lusta természetéért. Hogy órákig el tud feküdni a gyékényen, édes semmittevésben, karjaival a feje alatt, az eget bámulva és sohasem lehetett tduni, hogy mire gondol ilyenkor."