Abszurdisztán [antikvár]

Prológus Honnét beszélek Ez a könyv a szeretetről szól. A következő 340 oldalt azzal az émelyítő orosz szeretettel, ami az igazi melegséget helyettesíti, ajánlom Szeretett Papámnak, New York városának, édes, elszegényedett barátnőmnek Dél-Bronxban, valamint az Egyesült Államok Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának. Ez a könyv egyúttal a túl sok szeretetről is szól. A rászedésről. Hadd mondjam el rögtön az elején: engem rászedtek. Használtak. Kihasználtak. Átláttak rajtam, és egyből tudták, hogy én vagyok az emberük. Már ha az 'ember' a helyes kifejezés. Talán ez a rászedés-dolog genetikus. A nagyanyámra gondolok. Lelkes sztálinista volt, a leningrádi Pravda hűséges előfizetője, amíg az Alzheimer el nem vette a maradék eszét, ő szerezte a híres allegóriát, miszerint Sztálin, a hegyi sas lecsap a völgybe, felkapja a három imperialista borzot, Nagy-Britanniát, Amerikát és Franciaországot, és girhes testüket cafatokra szaggatja a generalisszimusz véres karma. Van rólam egy kép, amelyen csecsemőként Nagyi ölében mászom. Én összenyálazom őt. Ő összenyálaz engem. 1972-t írtunk, és mindketten abszolút tébolyultnak látszunk. Most nézz meg, Nagyi. Nézd meg a hiányzó fogaim helyét és a beesett alhasa-mat; nézd meg, mit tettek a szívemmel, ezzel a mellcsontomról lógó, kék-zöldre zúzott kilónyi zsírral. Ha cafatokra szaggatásról van szó a huszonegyedik században, én vagyok a negyedik borz. Ezt Davidovóban írom, a kizárólag úgynevezett hegyi zsidók által lakott kis faluban, a néhai szovjet tagköztársaság, Abszurdszváni' északi határa mellől. Ah, a hegyi zsidók. A dimbes-dombos elszige-