Adonisz [antikvár]

Részlet a könyvből: "Mikor Xavier felébredt, úgy érezte, emlékezete szilánkokra tört, mint a padlón szétfröccsenő üveg. Megfordult és felült, mintha rémálomból ébredt volna, pedig órák óta küzdött az el-elillanó álomért. Félig behunyt szemmel ledobta a vastag takarót, kikászálódott az ágyból, és már előre érezte a hideg padló érintését. Kikapcsolta a két ébresztőórát, melyeket fél órával későbbre állított be, öt perc különbséggel, ami öt, alvással töltött ajándék perc lehetett volna, és azon töprengett, tényleg felkeljen-e, vagy visszabukjon az ál-álomba, a semmittevés melegébe. Távoli felismerésként hasított belé a gondolat, hogy ideje lejárt, nincs több haladék, nincs kegyelem. Nincs tovább, lépnie kell. Talán most végre sikerülne elaludni, próbálta biztatni magát, tompítani a gondolat kegyetlenségét. Az utóbbi éjszakák sosem ismert gyötrődéssel teltek: vagy képtelen volt elaludni, a derengésig, vagy szokatlanul hamar elaludt, viszont már hajnalban felriadt. Egész komoly lett a helyzet, úgy érezte, nincs kiút a labirintusból, és már-már azt fontolgatta, hogy kezelteti magát, amit sok éve nem tett már. Több barátja is figyelmébe ajánlott egy fiatal pszichológusnőt, de Xavier attól tartott, a hölgy egyáltalán nem oldaná meg a problémáit, inkább rontana rajtuk, jobb esetben újabbat teremtene a régiek helyett. Sok jó tulajdonsága volt, de a nőknek sosem tudott ellenállni: mindig vad és ellenállhatatlan vonzás ragadta el, az új világok csábítása, még ha meglepő, sőt kegyetlen dolgokkal is találkozott néha. Tétován előrelépett, felemelt egy üvegszilánkot, és rábámult a megjelenő arctöredékre. Óvatosan végigtapogatta a repeszt; - Hogy a fenébe került ez ide? - töprengett, de álmatlanságtól felajzott agya már szállította is a választ: eszébe jutott a veszekedés, a végszó, és a poshadt vízzel teli nagy váza csattanása a földön."