Ahol a folyó véget ér [antikvár]

Prológus Nem szeretek visszagondolni a gyermekkoromra. Rengeteg rossz emlékem van, bár nem így kellene lennie. Csupán két dologra emlékszem vissza szívesen: anyámra és a folyópartra. Sokáig úgy hittem, anyámról nevezték el a folyót. A lakókocsinkban élő férfi állandóan dühöngött valami miatt. És láncdohányos volt. Fogalmam sincs, miért. Elszívott egy cigarettát, és a csikkel máris egy újabb szálra gyújtott. A cigaretták csillagszóróként fénylettek körülötte. Illettek a szeméhez. Sosem ütött meg, legalábbis nem nagyon erősen - a szavai azonban bántották a fülem. Anyám szerint az alkohol tette ilyenné a férfit, én azonban nem hiszek abban, hogy alkohol hatására bárki rosszindulatúvá válhat. Az ital elrejtheti a negatív vonásainkat, de - tapasztalataim szerint - inkább elősegíti a rossz tulajdonságok beékelődését az emberbe. Ezért mondják, hogy a gonosz az alkoholban él. Amikor el akartunk menekülni az alkohol és annak hatása elől, anyám és én - mi - lementünk a folyóhoz. Anyám úgy vélte, a levegőváltozás jót tesz az asztmámnak. Én azonban tudtam, hogy az asztmámra csak egy megoldás létezik: a halál. Annak idején a mellkasomon egy tégla ült, én pedig minden egyes levegővételnél úgy éreztem, hogy egy slaugon keresztül lélegzem. Ez pedig megnehezítette számomra, hogy szavakba foglaljam a gondolataimat és az érzéseimet. Anyám mindig azt várta tőlem, hogy beszéljek az érzéseimről - ezzel próbált visszarántani a valóságba. „Felejtsd el az érzéseket. Halasszuk ezt későbbre. Most egy kis levegőre van szükségem", mondtam neki ilyenkor. Nem tudtam szabadulni a velünk élő ~ 11 ~