Ahol a szívem rád talál [antikvár]

Cara odalépett a masszív faajtóhoz, és bekopogott. - Helló, van itt valaki? - szólt be a házba. Feszülten fiilelt, de odabentről semmilyen hang nem szíírő-dött ki, csak a palatetőn kopogott szünet nélkül az eső, hogy aztán lefolyjon az érdes kőfalakon. A hideg cseppek Carát sem kímélték: nemcsak fűzöld, kötött kardigánját áztatták át, de virágmintás ruháját is, vállig érő, vörös tincseit pedig a fejéhez tapasztották. Már-már úgy érezte, hogy szinte feloldódik a folyamatosan rázúduló vízben. Ettől még elveszettebbnek érezte magát, és nemigen tudott visszatalálni amúgy rendíthetetlen deríílátásához. Hátrébb lépett, és felnézett a tetőre. A kéményből füst gomolygott, a ház melletti pajta előtt pedig egy szürke terepjáró állt. Akkor pedig valakinek lennie kell itt. - Helló! - Cara ökölbe szorította a kezét, és most már így dörömbölt be. - Kérem, nyissanak ajtót! Ezúttal sem történt azonban semmi. Cara zavarodottan megfordult, és még egyszer körbenézett. A ház egy kis erdő szélén állt, amelyen át ő idejutott. Néhány méterrel távolabb tágas rét terült el, amelyről szép időben bizonyára mesés kilá-