Ajvé [antikvár]

"Nagymamával napok óta mondogatjuk, hogy milyen bűnöket követtünk el, és hogy ezekért mind bocsánatot kérünk. Csapkodjuk a mellünket, ököllel. Bár én nem emlékszem, hogy örvendtem felebarátom baján, és hogy hamisan esküdtem volna. De az igaz, hogy mások vagyonát irigyeltem. A Kelemen rózsaszín babáit meg a lakókocsit, amiket Amerikából kapott, azokat tényleg. Nagyon. És az is igaz, hogy hajthatatlan vagyok néha a rosszban. De nagymama szerint ez nem olyan nagy baj, és biztos lehetek benne, hogy azért beírnak az élet könyvébe. Ő már nem olyan biztos benne. Nem mintha olyan sok rosszat tett volna, hanem mert az ő korában sosem lehet tudni. És akkor anya ott fog sírni, ahol senki sem látja. Szerinte anya visszasírja még őt, aki az életét áldozta fel érte, de akkor már késő lesz. A lelkiismeretével meg majd neki kell elszámolnia. Én kérem az Istent, hogy mindenkit írjon be a könyvébe, az én édes anyukámat, az én édes apukámat, az én édes nagymamámat, az én édes Dodókámat. Ő most nincs itt. Dodó az én másik papám. Őt úgy kell hívni, hogy nevelőapa, de ez vacak egy szó. Én neveztem el Dodónak, de már anya és nagymama is csak így hívják."