Aki soha nem kellett [antikvár]

GYERMEKKOR A kenézeket és a soltészeket valamikor a 13. században az Árpád-házi királyok telepítették a Partiumba, azaz a Magyarország és Erdély közötti területre azzal a céllal, hogy védjék a határt. A kenéz a knyáz - fejedelem - szóból származik, és eredetileg nem volt tulajdonnév. Később fejlődött ki belőle a családnév. 1652-ben a szalontai Kenéz Péter nemességet, ún. „czimeres levelet" kapott, a címeren kék pajzsban zöld dombon könyöklő páncélos kar három nyilat tart, hegyével lefelé, a sisak zárt, a takaró kék-arany és vörös-ezüst. Később, 1789-ben a Kenéz család nemességét II. Lipót igazolta. Kenéz elődeim tehát hét szilvafás nemesek voltak, ami pusztán érdekesség, mert tudomásom szerint földművelő parasztként éltek, és élnek ma is Bihar megyében. Talán éppen ez volt az oka, hogy 1835-ben „nemesség vitató pörre" került sor, amely során a nemességet újra elismerték. Szépapám születését 1750-ben Mezősason anyakönyvezték, attól kezdve szerepelnek Kenézek a Mezősasi református egyház anyakönyveiben. Nagyapám mezősasi paraszti családból származott, rendőr lett, és elkerült Mezősasról, apám már Debrecenben született 1880-ban, ott is keresztelték meg, a Nagytemplomban. Érdekes, hogy anyám családfáját is a 13. századig lehet visszakövetni. Az ő ősei, a Kiriduszok görög kereskedők voltak, akik vándorlásuk során eljutottak Magyarország területére, és megtelepedtek Szolnok környékén. Anyámék tizenhármán voltak testvérek, de csak hatan nőttek fel, öt lány, és egy fiú. Azután egy Kiridusz és egy Kenéz valahogy találkozott Budapesten, összeházasodtak, és így született meg a nővérem, Magdus, majd másfél évvel utána, 1921. március 29-én én is. Kevés ideig éltünk Budapesten, de engem még itt kereszteltek meg április 7-én, mintha csak jel lett volna, éppen a Kálvin téri templomban.