Akik elmentek... [antikvár]

Vagy két évvel ezelőtt egy villamoskalauz a körúton felállított egy gyereket ezzel a szóval: Adjon helyet ennek az öreg nőnek. Egészen nyugodtan, nem csúfolódva, nem rosszakarattal, de megállapítva: öreg nő.Öreg nő! . . . Hát így vagyunk?Forgott velem a föld,.. Öreg nő, meghalsz és nem csináltál semmit, hiába éltél...Pedig kaptál ecsetet a sorstól. Nem tudtad megmarkolni. Kifújta kezedből a szél... Az igaz, sok szél fújt az én utamon! Forró déli, vad északi, szomorú, ónos esőkkel vegyes gonosz szelek.Mert mindig magas csúcsokon kellett járnom. Nem magam hágtam fel, szeszélyes, forró fuvalat dobta oda kis bölcsőm.Ott kellett járnom. Ott, ahol óriások élnek. Ott, ahol én, törpe halandó, nem élhettem a magam életét... Szegény képeim! Meghaltak, mielőtt megszülettek volna. Szegény ecsetem! Kiesett kezemből, mielőtt valamit alkothatott volna.Lusta, fatalista természetemmel nem is kerestem. Belenyugodtam. Nem úgy volt megírva. Ez a sorsom. Kötelességem. Punktum.Később - fogyván a fiatalság - azzal kezdtem magam vigasztalni: az el nem múlást, az utólagos érvényesülést talán a toll is meg tudja hozni; írni inkább ráérek, az csak tőlem függ. Toll, papiros akad mindig, mindenütt.Elhatároztam, leírom, amit hallottam, láttam, obzerváltam a csúcsokon, fenn az óriások között. És leírom, amit magam átéltem.Elég furcsa, érdekes, bonyodalmas élet volt. Tán tartozom is vele az utánam jövőknek; tán okul is valaki belőle valamikor, ha már sok mindent belepett a por - szobrot, virágot, tövist, sírdombot, meg nem festett vásznakat, agyonolvasott könyveket...Ez a kötet az első részt tartalmazza. Pillanatfelvételeket, hangulatleírásokat, vázlatokat a csúcsokról. A magam életének leírása majd halálom után jelenik meg. Nálam, aki nem vagyok író, az írásnak csak akkor van értelme, ha teljesen őszinte. Különben szentimentális szószaporítás.