Akik felett mindig kék az ég [antikvár]

A karikagyűrű Nagy, fekete, kötött pelerinjének vaskos rojtjai lágyan hullámoztak, amint fáradt lábai tétován tapogatták a járda hepehupáit s lassan, enyhe sántikálással haladt célja felé. Sötétbarna kendője csak részben takarta el nyolcvanon túl is dús, ám ősz haját, kilógó fürjeit lágyan simogatta a november végi hűvös szél. Jobb kezével gumis végű kampósbotjára támaszkodott, baljával ósdi, rézcsatos kézitáskájának ormótlan, vastag füleibe markolt. A külvárosi utcácska zaja nehezen jutott el hozzá - hallása már élét vesztette -, a közelében, mellette elcsattogó villamost is csupán akkor vette észre, amikor annak sárga kocsijai eltakarták szemei elől a túloldali épületek, üzletek kirakatainak sokszínű, változatos sorát. Tekintete egyébként sem a másik oldalt fürkészte, kissé hajlott hátát kiegyenesítve időnként meg-megállt s felsandított a házak kapui fölé, amíg egyszerre meglelte a keresett feUratot: ZÁLOGHÓK. Nehézkesen lépett fel a kis lépcsőre, majd benyitott és egy kis előtérben találta magát. Körülkémlelt s parányi ablakocska mögött fiatal női arcot pillantott meg. - Jó napot kívánok! Aranyoskám, ezt a csepp gyűrűt szeretném beadni - mondta, s kezdte lehúzrü a karikát, majd rámutatott, mielőtt a tálcára helyezte volna az ékszert: - Valamikor nem tudtam levermi ilyen körmyedén, de úgy látszik, vékonyodnak az ujjaim. A lány elvette és lupét tartva szeme elé, vizsgálni kezdte a nagyító alatt.