Akkor is karácsony volt [antikvár]

Előszó A Közlekedési Múzeum körül gyakran sétálunk négy unokámmal. Sohasem felejtik el megcsodálni az ott örökálmát álmodó 424-es mozdonyt. Ragyogó szemükből sugárzik a kételkedés, mikor mesélni kezdem nekik, hogy én ezt, vagy egy ugyanilyet vezettem. 14 éves voltam, nem sokkal idősebb, mint most a két nagy, a tizenkét éves Krisztián, és a tizenegy éves Fanni. És eldólt a sorsom! Nem úgy, ahogy én arról álmodoztam: tanár leszek. Latin-magyar szakos. 1956. október 23-án láttam két élő nemzeti klasszikusunkat. Részt vettem Szabó Lőrinc és Illyés Gyula miskolci irodalmi estjén. Az estet is felülmúló élmény volt, mikor hazafelé menet megtudtuk. Pesten kitört a forradalom. História est magistra vitae - tanultuk a latinórán. Megtanultam az ellenkezőjét is. Megtanított rá az élet. Amikor nem vettek fel az egyetemre. Hiszen nem voltam KISZ tag. Az osztály már 1957 tavaszán belépett, de én „ugró-deszkának" akartam használni csupán, ahogy ezt a felvételi kérelmemre írták. Mert negyedikes koromban, 1960-ban mégiscsak beadtam a jelentkezésemet. Ma is szégyellem sikertelen megalkuvásomat, miközben el-elgondolkodom, hogyan is lett volna, ha sikerül? A kitűnő bizonyítvány azonban jó volt arra, hogy nyárvégén pótfelvételizhessem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Sok úgynevezett klerikális-reakciós társammal együtt ide szerencsémre fel is vettek. Már harmadévesek voltunk, Lancsarich Alajos hőerőgépeket tanító professzorunk ragaszkodott ahhoz, hogy traktoron, autón, motorkerékpáron és gőzmozdonyon is utazzunk. Ismerjük meg azt a gőzgépet is, amiről unokáinknak már csak mint muzeális tárgyról mesélhetünk. Miskolc és Hatvan között mozdonyoztunk. A mozdonyvezető és két fűtő mellett egy évfolyamtársammal szorongtunk a szűk helyen. A fülsiketítő lármában beszélgetni próbáltunk. Megkérdeztem: „Tetszett ismerni a Rőmer mérnök urat?" Sapkájához nyúlt, megemelte. „Tiszteltük, becsültük, jobb főnökünk sose volt. Tudja, a Keleti Pályaudvari Fűtőházban a 424-es és a 303-as mozdonyok tartoztak a keze alá, míg " Elharapja a szót. A nagybátyám, az édesanyám testvére - nyugtatom meg. Elkapja a kezem, erősen megszorítja. „Hiszen akkor tudja. Tudja Recsket is, tudja, hogy aztán a Munkás Tanács vezetője volt, tudja, hogy miért vitte el olyan fiatalon az infarktus? De ha azt eddig nem tudta volna, most tapasztalja meg, hogy az ilyen embereket haló porukban sem felejtjük. Megmagya- I ¦ I.: