Álarc nélkül... [antikvár]

Részlet a könyvből: Amikor a fehérbóbitás szobalány az utolsó vendéget is bebocsátotta s a puha, illatos kis szalón ajtaján leeresztette a halványsárga selyemfüggönyöket, a háziasszony - egy gyönyörű, hófehérhajú dáma - mosolyogva nézett végig a szép, viruló fiatalasszonyokon. - Örülök, hogy eljöttetek - kezdte. - Már nagyon vártam ezt a napot. Ezt, hogy így együtt legyünk, a férjeink, a jóbarátaink nélkül magunkba, magunknak. S mert szeretném, ha ez a délután semmiképpen sem hasonlítana a többi együtt töltött és együtt töltendő délutánjainkhoz, arra kérlek benneteket, hallgassátok meg a mondanivalómat. - Halljuk... halljuk... - Mi asszonyok - folytatta tovább a háziasszony - már a természetünknél, a nevelésünknél, a társadalom által reánkkényszerített törvényeknél fogva örökösen el vagyunk zárva az őszinteségnek még a lehetőségétől is. Gyermekkorunktól kezdődőleg mindennap százszor és százszor belebotlunk azokba a korlátokba, amelyeket először a szüleink, azután a férjeink és a gyermekeink építenek körénk. Nem lehetünk őszinték a hangulatainkban - mert tekintettel kell lennünk a környezetünkre, - az érzéseinkben - mert az esetleg érdekeket sért, - a mondanivalónkban - mert talán az általános felfogásba ütközik.