Alkalmasság [antikvár]

Emlékszem, ahogyan ott álltam, csöndben, nagyanyám halálos ágyánál. Figyeltem apró testét, ami a kórházi takaró kopottsága alatt még apróbbá és jelentéktelenebbé zsugorodott. Éreztem, hogy a halál az egyik ágytól a másikig reppen és szórakozottan nézelődik, majd csak kitalálja a sorrendet. Tegnap még eggyel többen voltak - mondta apám szomorúan - és mindannyian tudtuk, csak azért nem fogynak el a tehetetlen testek, mert majd hoznak újakat. Elfekvő. Megdöbbentett maga a szó is. Mit fekszenek el ezek a súlytalanul vézna lábak, karok, remények? Női sorsok. Nem tudtam, lenne-e kedvem faggatni őket. Háborúról, családról, félelmekről, fájdalmakról, férfiakról. Szótlanságba burkoltam bánatomat, és néztem családunk tagjait, hallgattam az ostoba hazugságokat, „majd ha hazamegyünk mama. . ." Bámultam magam elé, néha oldalra fordítva a fejemet, figyeltem a többi beteget is. Mardosó fájdalom és méltatlanság a morfiumködben.