Állj meg madár fejem fölött dalolva! [antikvár]

Hetvenesztendős árvák Szölőállványt fabrikáltunk éppen a vén ház megetti veteményes kertben, amikor csoda-álmom számybontogató kicsi madarát óvatosan nekiröppentettem testvérbátyám jóságos lelkének. Ő szelíden megfogta a búsgerlicét és ügyesen dédelgetni kezdte. Tetszett neki is ez az elevenen röpködő gondolat-fióka. Pontosabban az, hogy mihamarabb meg kell írnunk az elmúlt, hátunk mögött maradt, elvásott időket. Különösképpen a mi backamadarasi családunkban történteket. Úgy látszik, az ő jámbor lelkében is kezdte rakosgatni fészkét, az engem korábban már hatalmába kerített nagypénteki álmodás. Azt álmodtam ugyanis egy nappal azelőtt, hogy a mi erdélyi magyar népünk egy szomorúságos szenvedés stációit járja. Akárcsak Jézus Krisztus egykor a Kálváriát. És ebből a kereszthordozásból a mi székely-magyar családunk ugyancsak kiveszi részét. Népes keresztalját fogva össze. Számos generációt egymás mögé sorakoztatva. Mosolygósan befelé sírva és kesernyésen kifelé vigadva. Álmom szerint, ezeket a meneteléseket kell - gondosan összeszedve - minél hitelesebben elmesélni az utókornak. Vagy csak úgy magunknak és növekvő gyermekeinknek. Esetleg ezután születendő unokáinknak. Matuzsálemi kort megért dédszüleimre tisztán emlékszem. A házban, amelynek a háta megett ezen a hátmelengetö tavaszi délutánon szorgoskodtunk, egykor Vén nanó lakott. Ö volt édesapám apai nagyanyja. Feketeruhás őrizője mesés, csintalan gyermekkorunknak.