Álmodók, lázadók [antikvár]

Részlet a könyvből: Apja levette orráról a szemüveget. Köhécselt sajátságosan, ezt azt jelentette, hogy vége már a mai munkának. Ő is lesöpörte a padját, leoldotta kötényét és a szerszámokat rakosgatta. Tehát utoljára, aztán megy. Lassan fogta a szerszámokat, szinte simogatóan, mintha élő lények volnának. Mintha apró csirkéket becézne. Mennyit volt velük, ezekkel játszott gyermekkorában. Ezzel a kalapáccsal ütött az ujjára, amikor még ügyetlenül, alig tudta megfogni ezzel a vésővel vágta meg a kezét, amikor ostornyelet faragott. Hogy tűrte szisszenés nélkül, amint vérzik az ujja és összeszorított szájjal faragott tovább. És ez a balta fordult ki a kezéből, amikor szuszogva, két kézzel emelgette vagdalásra a játékhoz. Milyen kicsi volt akkor ő és milyen nehéz a balta, most pedig milyen könnyen forgatja. Ezek a szerszámok törték föl a kezét, amikor már komolyan kellett forgatni őket, nem játékból. És később milyen engedelmessé szelidültek, mint nyeregbe tört, rakoncátlan lovak. Velük élt eddig, most bucsuzkodott tőlük, elmegy. Bucsuzott, mintha kedves háziállatai lettek volna. A szélestalpu, nagyoló gyalutól, amelynek olyan volt a hangja, amint vágta a forgácsot, mint Sándornak, az asztmás öreg koldusnak,a karcsu simitó gyalutól, ezt a fölszabaduláskor vette, mintha csak tegnap lett volna, ó, hogy elszaladt két esztendő. Ezt szerette a legjobban, finom, karcsu ivelésü volt a fogója, mint valami fiatal leány nyaka. És olyan vékonyan fodros a forgácsa, mint konfirmációs leányok pünkösdi szoknyái.