Álmodtam neked [antikvár]

Fölvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dícsérni. Dícsérte őket soká, én pedig lassan rájöttem, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy meg szeretné mutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje. - Ha nincs ellenére - mondta a férfihang -, én segítenék, hogy megjelenjen. Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta. Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dícsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam, melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat. Aztán megjelent az igazi írók és igazi költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, de mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem. Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mozdulatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam. Akkoriban huszonöt éves írótól nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igaz emberi tudás nélkül is meg lehet élni. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát.