Álmok asszonya [antikvár]

PROLÓGUS. Az asszony a férfi arcához szorítva arcát, halkan fölzokogott: - Szeretsz még?... mondd! Szeretsz? A férfi nem hallotta. Gondolataiba mélyedt. Arcán végtelen szomorúság tükröződött. Az asszony tovább könyörgött, mintha észre sem venné a vonásokban megbújó szomorúságot. - Jean! Édes Jeanom! Hallgass meg! Hiszen anyujára szeretlek! Kell, hogy te is szeress! Ugye szeretsz? Mondd, hogy szeretsz! A férfi hirtelen fölrezzenti és megértette a nő végtelen, nagy fájdalmát, de nem érzett iránta egy csöpp szánalmait sem. Közömbös, szinte fájdalmasan közömbös volt számára a nő, aki most kétségbeesetten kapaszkodott belé. - Nem! Ne lökj el magadtól! Elfogadlak úgy, ahogy, vagy. Csöndes leszek, majd meglátod, összehúzom magam. Egészen eltűnök majd melletted. Csak engedd, hogy továbbra is szeresselek! Az asszony a férfihez tapadt vonagló testtel, mintha elmúlt vágyak emlékével akarná újból magához láncolni. De ez már sok volt a férfinek. Nyers mozdulattal rázta le magáról. - Őrült vagy... Lefegyverezve, szótlanul állt előtte a nő...