Álmok könyve [antikvár]

Henri Ugrok. A zuhanás csak másodpercekig tart, még hallom fent, a Hammersmith hídon elzúgó autók moraját, csúcsforgalom, érzem a város szagát, az elhalványuló tavaszt, a harmatot a leveleken. Aztán a csobbanást, ahogy a hideg víz összecsap a fejem felett. Csak sodródom, egyre gyorsabban, visz az áramlat. Az ötven kilométerre lévő tenger szinte beszippantja a folyót. A testem még emlékszik, milyen erős az árapály vonzása, mintha sosem hagytam volna el a tengert, bár huszonöt éve úsztam utoljára az Atlanti-óceánban. Elérem a lányt. A folyó elragadja tőlem, magáénak akarja őt, az egész testét, apró, kicsi részekre akarja bontani, el akarja választani a reményt a félelemtől, le akarja törölni a mosolyt a szájáról, a jövőt az életéből. A lány az agyagbarna víz alá merül. Lemerülök, hajánál fogva húzom közelebb. Megragadom vékony, csúszós karját. Erősebben markolom, levegőért kapkodok az erőlködéstől, miközben vizet nyelek, sós és jéghideg vizet. 11