Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Az öreg patikus regénye
Mióta átadtam Benedeknek a patikát és megvettem a Saly-házat, komolyan hozzáfogtam, hogy megírjam végre történetét Selmecnek, ennek a babonásan titokzatos, szegény, elöregedett városnak. Itt ülve a régi ismerős szobában, fiatalos lelkesültséget éreztem a gondolatra, hogy régi tervem végre valóra vált: zavartalanul járhatom be a multat, hogy magányos öregségemet elfelejtsem.
A dák rabszolgákkal kóboroltam gondolatban, akik látták itt az örökké fénylő ércet s a sziklához lapulva dolgoztak, Cadmus sárkányképével mezítelen mellükön: a szlávokkal, akik Sivához és Sironához könyörögtek dús ércért, e két istennőhöz, akiknek nevéről elnyomorodott utódaik most a teheneiket nevezik. Láttam a templomos barátokat vörös csuhájukban s a szorgalmas szászokat vakolókanalaikkal, láttam törököket, kurucokat és hajporos osztrák urakat, láttam Mária Terézia diákjait német dalaikkal és magyar szívükkel. És láttam leperegni a hányókról az értéktelen homokot, a hajlotthátú öreg urakat az utcán és az üresen ásító bányákat. S láttam magamat is, aki ötven esztendeig kevertem a szalicilos orvosságokat és árultam a pemetefűcukrot a csöndes patikában, az álnok és fösvény hegyek közé bezárva, amik nehézzé teszik a levegőt, ködös lehelletükkel. S úgy éreztem egy ünnepélyes pillanatban: most megkezdhetem az írást.