Alszik az Isten [antikvár]

Részlet a könyvből: "Pivoine tisztelendő úr hófehér haja körül glóriát vont a nyári napfény, ahogy szélesre kitárta a paplak konyhaablakát, hadd jöjjön be a meleg, mert bent nyirkos és nedves volt a levegő. Magas kora ellenére is egyenes tartása volt. Kemény vonású aszkéta arcát mintha fából faragták volna, sok kis szarkalábbal a szeme körül. A konyhaasztal fiókjából kést vett elő, megpróbálta az élét a hüvelykujján, egy kis kosár hagymából hosszas tépelődés után kiválasztott három kisebb darabot, aztán fényesre kopott reverendájának rojtos szélű újjait gondosan föltűrte, kezébe vette a kést, egy darab hagymát, megigazította az orrán nikkelkeretes szemüvegét, amelynek egyik letörött szárát madzaggal helyettesítve akasztotta a füle mögé és végre nekilátott a hagymapucolásnak. Közben elnyújtott, bizonytalan hangon zsoltárokat énekelt: A mélységekből kiáltok fel hozzád, Uram. A nagy világ kábító pompája és minden kincsei Meg ne kísértsenek. A tűzhelyen krumplileves rotyogott, gőze megemelte a fazék födelét. A vacsora sem lesz bőségesebb, mint ebédje volt: nyers hagyma kenyérrel, egy tányér híg leves. Még ha egy darabka vaj is akadna a háznál és egy pohárka langyos vörös bor!..."