Amerikai capriccio [antikvár]

A vacsora Vacsora ő, mi st^p-elemre cscthil Keresztes Szent János* Ekkor már futottam az ismeretlen utcákon. A célhoz azonban mintha mégsem közeledtem volna, a találka ideje pedig már a köztéri órákon lüktetett. Kihaltak voltak az utcák. Villanyfény-kígyók cikáztak a szemem előtt. Kerek lugasokat, fűvel bevetett virágágyásokat láttam: az éjszakai mesterséges megvilágításban mindez valószerűtlenül elegánsnak hatott. Folyton újabb tornyok tűntek fel - a házakon? a lugasokban? nem tudom -, mindegyiken a négy égtáj felé egy-egy kerek, kihívó óraszámlap fénylett. Baljós előérzet űzött: úgy éreztem, ha az óra elüti a kilencet, és nekem még nincs a kopogtatón a kezem, valami végzetes történik. Lélekszakadva futottam és tudtam, hogy egyszer már futottam ugyanitt, ugyanebben az órában, ugyanilyen lendülettel. De mikor? Észre sem vettem, hogy lépteim egészen lelassultak, annyira elmerültem a gondolataimban, a jóleső, hamis emlékezésben. Merengésemből időnként felriadva azt láttam, hogy ismeretlen helyen járok, előttem újabb utcai lámpák, terecskék, fénylő toronyórák Nem tudom, mennyi idő telhetett el, meddig tarthatott ez a zaklatott lélegzéstől tompa álom. Váratlanul megkondult a harang, a kilenc ütés fémes * A lélek éneke (Takács Zsuzsa fordítása).