Amíg a gyerekből jóember lesz [antikvár]

Bódi kollégánk Néha találkozunk emberekkel, akik állandó révületben, Önámításban élnek, ennél fogva természetesen félszegek is kissé, nem ebbe a mi, biztos mozdulatot követelő világunkba valók. Elvontak, többé-kevésbé ostobák és mégis szeretjük őket, mert olyan naivak, mint a gyerekek, szinte csörgő kívánkozik a kezükbe. Ilyen figura volt szegény Bódi, az én barátom is, akivel hónapokig együtt dolgoztam. Sajnálkozva mondom: szegény, pedig mindenhogyan gazdagabb volt nálam és mindazoknál, akik józan kimértséggel élik napjainkat, soha egyetlen vágyat, ábrándot nem hagynak megszületni magunkban. Az én kispolgári életemnek, amely szürkén folydogált, egyetlen igazi nagy élménye Bódi volt. Már akkor fekűnt különössége, amikor először láttam keresztül menni a tervező szobán. A kollégákat semmibe vette, annál inkább megnézte a tárgyakat. Mindent szemügyre vett, mindent megfogott a pillantása, mérlegelt, latolt, és látszott rajta, hogy sok mindent súlytalannak talál. Senkihez se szólt, egy alvajáró biztonságával lépkedett a rajzoló asztalok között, a fönöki iroda felé, ahonnan rövid idő múlva a főnökkel jött vissza. - Dámján úr - hozta egyenesen hozzám az "öreg" (főnökünket hívtuk így) - ez az úr "Bódi - szólt közbe ő szerényen".