Amig idejutottunk [antikvár]

Emlékezők Aki emlékezik, ítélkezik. Az emlék sohasem közömbös. Vonz vagy taszít, pozitív vagy negatív. Az emléknek töltése van. Az emlékezők, akik e könyv lapjain emlékezve ülnek törvényt elmúlt éveiken: hadifoglyok. Ez a tény nemcsak az élet külső alakját határozza meg, hanem megváltoztatja az érzelmek hevét, az akarat erejét, az emlékezés technikáját is. A hadifoglyok, akik e könyv lapjain szót kaptak, nagyon különböző emberek, de egyformák abban, hogy évek óta kiszakadtak életünk eredendő kereteiből. Évek multak el s nem látták apjukat, kedvesüket, gyermeküket. Nem hallottak malomzúgást és harangkongást, nem láttak kajszínbarackot, sárga rózsákat, sirályokat. A beszélgetések, könyvem anyaga, azt bizonyítják, hogy az ember nem úgy bukik le a múltjába, mint az úszóbajnok a medence vizébe. Kiderült, hogy az emlékezés nem jár hétmérföldes csizmában, hetedhét országon át, hanem aprókat lép, mint a falusi asszonyok a sárban, óvatos ugrásokkal tégláról-téglára. Az ember fokonként száll le a múltba. Jaj torján, akár a jégverembe. Ha kiesett egy fok: megakad. Egy barátom. Sütő László, egyszer a mondat kellős közepén elhallgatott. A kislányáról volt szó. „Mi bajod?'' - kérdeztem. Csodálkozva nézett rám. Elfelejtette a kislánya nevét. Elkeseredetten otthagyott. Három nappal később, újságolvasás közben a fejéhez kapott. „Zsuzsi!'' - kiáltotta hirtelen és a szeme szaporán vert a boldogságtól. Megkérdeztem, miről olvasott az újságban. „Csajkovszkiról" - mondta. Lehet, hogy Sütő meglelte a hiányzó 'téglát és átlépett rajta. De ez ritka. Ez kivételes eset. A szabály az, hogy emlékek százai foszlottak szét és nincs, ami föltámassza. Nemcsak nevek, hanem képek, ízek, események is.