Amíg megszületett... [antikvár]

Részlet a könyvből: Kedd volt, amikor először felültem az ágyban. Addig hiába biztatott a nővér, féltem, hogy elszédülök, és legurulok a padlóra. Tudtam, hogy ez szamár képzelődés, de leküzdéséhez nem volt elég erőm. A főorvosi vizit után határoztam el - inkább csak Jusztin nővér kedvéért, hogy örömet szerezzek neki -, és minden segítség nélkül sikerült a könyökömre támaszkodva lassan ülő helyzetbe tornászom magam. Tíz percig maradtam így. Ez is sok örömet adott. Addig, ha ébren voltam, csak a sivár mennyezetet bámulhattam. Nyakamat merevnek éreztem, kín volt mozdítani a fejemet. A csípőcsontom bal felől nem sérült meg, ez akkor már bizonyos volt. De a lábam sorsa még nem dőlt el. Térdben amputálják-e vagy csak a bokám fölött? Ezen vitáztak az orvosok már az első vizsgálatkor s aztán még napokig. Azt hitték eszméletlen vagyok, nem hallok s nem értek meg semmit, azért beszéltek nyíltan. A szemem valóban csukva volt, képtelen voltam kinyitni, attól féltem, megvakulok, de nem is erőltettem. Az évvégi hajsza után jót tett a kényszerű pihenés, az alvás meg az ébrenlét közti furcsa állapotban, ha különösnek tűnik is, jól éreztem magam.