Amit Ódin súgott [antikvár]

Részlet: Prológus Fródi békéje idején, amikor délen Augustus császár uralkodott, Ódinnak egy földi asszonytól, Máriától fia született; ő volt Jézus, a szép napisten. Jézust mindenki szerette, mert fényesség áradt fiatal arcáról, s az istenek és emberek számára egyaránt világosságot hozott. Jézus egy alkalommal kiment a pusztaságba, s ott negyven napig előjeleket figyelt. Önkívületében megjelent neki Valla, a jósnő, a pokol keleti kapujának őre, s Jézus, válaszokat keresve, őhozzá fordult. Valla lassan lépdelt elő a ködös semmiből, ősz haját hó és harmat lepte. Jézus tisztelettel megszólította, s a jövőről kérdezte. A völva elmondta, hogy az örök sötétség honában arannyal díszített ágyat készítettek számára, s az alvilág úrnője, Hel már nagyon várja. Jézus azt is megtudta, hogy féltestvére, a vak Höd kezétől fog meghalni. Szavai végeztével Valla, a völva visszalépett a ködbe. Jézus elmondta Ódinnak, amit a völva jövendölt, mire gyászba borult egész Aszgard, szomorúság költözött mindenki szívébe, amiért elveszítik a gyönyörű ifjút, Ódin legkedvesebb fiát, akit istenek és emberek reménységének neveztek. Ekkor Mária felült Ódin nyolclábú lovára, Sleipnírre, aki elvitte őt a világ minden szegletébe, s Mária mindenütt megesketett mindenkit, hogy nem bántja a szép Jézust. Megeskette az isteneket, megeskette az óriásokat és a törpéket, hogy nem kívánják fia vérét; szent esküt tettek az emberek, a vadállatok és az élettelen tárgyak, esküt tettek a növények és a fémek, még a különböző betegségek is. Az istenek, emberek, de még az óriások és más lények is örömmel tették le az esküt, mert nem volt, ki ne szerette volna Jézust, a fiatal, ragyogó napistent. Csak egyvalami akadt, amiről Mária elfeledkezett: egy, a Valhöll-től nyugatra eső sarjhajtásról, a fagyöngyről, mert Mária úgy hitte,