Amolyan lépcsőházi, szerelmes [antikvár]

Beletörődtem a sorsba. Az öröklétbe. Hogy ennyi ideig tart, míg elengedlek, hogy tiltakozásom hiábavaló, egy önámítás. Lelkem gyötrelme. Terelni próbálom gondolataimat, de minden irányban te vagy. A szőke hajad lengén a szélben, szoknyád is tartja a ritmust, és lépteid nyomán zeng a dallam. Innen tudom, hol jársz. Melyik lépcsőfokot taposod, átkelsz-e értem a sáros utcán, vagy félreáll utadból a világ, hiszen felismerte, amit én nem mertem ez idáig: itt nincs megállás. Létezik olyan szerelem, mely örökké tart? Ami nem múlik el akkor sem, ha már rég véget ért a kapcsolat. Lehet tiszta szívből szeretni valakit, akit évek óta nem láttál? Élhetsz teljes életet úgy, hogy a másik feled nélkül képtelen vagy boldog lenni? Tóth-Bertók Eszter regénye e kérdésekre keresi a választ, és egy olyan pár életébe enged bepillantást, akik mérhetetlenül, lehetetlen módon szeretik egymást. Így vagy úgy, de örökre.