Angyalfalva [antikvár]

1. Nem voltam jó. Nem lehet jó lenni, ha sosincs termés az almafán. Néha arra gondoltam, hogy az almafa bosszúból nem terem soha, attól kezdve, hogy akasztott embert lóbált rajta a szél, megbünteti a világot, s a világ most én vagyok, s az égbolt, a napfény és az asszony. Amikor már nagyon akartam, hogy teremjen, néhányszor kisettenkedtem hozzá hajnaltájt, s nagyon halkan, ahogy a halottaival beszélget a gyászoló, szóltam hozzá. Nem beszéltem, csak szóltam. Ezek a hajnali látogatások sosem voltak sikeresek, hacsak azt nem tekintem eredménynek, hogy senki sem szerzett tudomást róla, kénytelen voltam hát hosszú évekig elviselni a meddő almafa látványát. Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen: megvertem az asszonyt. Az eget nem verhettem meg, a napfényt sem, ezek talán nem is léteznek, csak valahogy el kellett nevezni Istent is Istennek, az eget is égnek, a fényre túl sokat nem akarok gondolni, félő, hogy megzavarodom, essen szó inkább arról, hogy nem lehet megverni kézzel egy kutyát, már csak azért sem, mert hívásra sosem jön elő, legtöbbször gyanút fog, az asszony viszont bármikor elérhető. És nagyon megvertem. Nem