Anka, Anka Birinke, Baranka [antikvár]

...A legfőbb baj, őrnagy uram - a bajok öreganyja! - hogy nem érjük be a meglévővel. Mindig a nincset akarjuk. Pedig a nincset azért nevezik nincsnek, mert nincs. Legyen átkozott, aki kitalálta! A leggyilkosabb szó a világon. Csak látni szeretnéd, csak éppen rápillantani - de nincs! Csak elgyönyörködni egy sóhajtásnyi ideig a mosolyában, hogy pezsdülne meg a lélek - de nincs! Csak megérinteni a kezét - de nincs és nincs! És akkor, őrnagy úr, az ember - meglett férfiként is! - bőgni szeretne. Mert ez a nincs nem olyan, hogy soha, sehol, senkinek. Ez a nincs csak neked nincs! De neked - soha! Csak a túlvilágon talán... Ebbe döglünk bele mindnyájan, őrnagy úr - a nincsbe! Mert nekünk csak az kell. Az és semmi más! És kész lennénk keresztre feszíttetni magunkat, semhogy lemondjunk róla. Csakhogy megdögleni sem egyszerű dolog, nekem elhiheti. Mert amikor az ember már ott tart, hogy na, gyerünk, hirtelen felserken a szívében a reménység: hátha meggondolja magát az úristen, aki odafent a magasságos mennyekben rendezgeti az életünket, s azt mondja magában, szenvedett immár eleget ez a nyomorult, engedélyezzünk neki egy kicsike boldogságot, hadd éljen kedvére most már azzal, aki után annyira epekedik. Mibe kerülne ez neki? Egy szavába! Odavetné az angyalainak, intézzétek már el, kis szolgáim, ennek a szerencsétlen Fóti Bálintnak a dolgát! Kész! Ennyi az egész! És kikerekedne az élet. Hát nem így lenne igazságos? Mondják meg őszintén!...