Anonima emlékei [antikvár]

EMANCIPA, AMIKOR IS A SZERZŐ MENTEGETŐZIK, HOGY MIÉRT IS ÍR Szokatlan meleggel, aranysárga lombszőnyegen vonult be - jelen időszámításunk szerint, 2004, halottak napja - az egyik keleteurópai, volt római provincia - Pannónia névre hallgatva, a jelen megnevezésében pedig - Magyarország fővárosába, Budapestre. Már az előemberek csoportja, csordái, családi közösségei is megtalálták a várost uraló és az Akadémiai lexikon szerint 235 méter magas hegy barlangjait, amelyekben megbújhattak, és így lett a barlang a hegy sírja, kriptája az emberiség egyik ősének, akire itt bukkant rá valamelyik utókor. A barlangokat rejtő sziklás vonulat meredeken buküc rá Európa második legnagyobb folyójára, a Dunára. A hegy élesen rajzolt szikláival igen alkalmasnak mutatkozott az új tanok megfékezésére szolgáló bíráskodásra is, így innen taszították le a mélybe egykor a pogányság megrögzött magyarjai azt a keresztyén szentet a vértanúság dicsőségébe, akinek emlékére nyerte el és viseli ma is a Szt. Gellért nevet. A folyó itt éles szögben fordul délnek, és veszi irányát a Fekete-tenger felé. A város védelmében 1848-ban, a nagy árvíz után szabályozták a folyó medrét, de már megzabolázása előtt is fontos volt térválasztó szerepe, határt jelentett ugyanis, és cakkozva keretezte így az egykor hatalmas Római Birodalmat. E folyó partjánál halt meg Marcus Aurelius császár (Kr. u. 180. március 17-én), a végeknél védelmezve a birodalmat, és a háború vérengzéseit vezényelve vetette papírra - katona császártól szokatlan és meghatóan bölcs módon - önmagához és fiához intézett intelmeit, görög nyelven.