Anyám címére [antikvár]

Kedves Mutterkám, bocsássa meg, hogy a nyilvánosság előtt írok Magához levelet. Nem azért választottam ezt a formát, hogy hivalkodón világgá kiabáljam érzéseimet, de úgy vélem, felesleges lenne borítékba zárnom soraimat, melyekben szeretetemet és hódolatomat óhajtom kifejezni. Mindkettőt megérdemli tőlem, mint senki jobban ezen a világon. Nem mondom, hogy a szívem csordultig érzelemmel s hogy könnyek buggyannak ki a szemeimből, nem mondom - hiszen sokkal különösebb anyagból faragott bennünket a Teremtő és sokkal keményebbé, szívósabbá edzett bennünket az élet, semhogy az ilyen vizenyős ellágyulások és felelőtlen szavak illenének hozzánk. De mégis, alig tudom magam megtartani régi kereteim között és régi szokásaimban. Ügy látszik, akiket az életbajok annyira összeszoktattak mint minket kettőnket, azokat a tér- és időbeli távolságok nem választják el egymástól. A közös mult, ami annyira színtelen volt, virágba szökken, mintegy varázslat alatt élünk emlékeinkben, az indulat türelemmé enyhül s a türelem jósággá nemesedik. emlékszem rá, mikor elbúcsúzott tőlem, már ott állt a vonat lépcsőjén és még mindig nem tudta magában elhatározni, hogy megcsókoljon és én sem csókoltam meg. Nem volt erőm hozzá, hogy egy aranyival előbbrelépjek. Aztán láttam, hogy oda álla a vonatfülke ablakához, a függöny rései közül néz ki rám ebben a pillanatban mennyire más volt, mint amilyennek eddig ismertem. A láthatatlanul szenvedő ember kemény összefogott vonásai egyszerre, mintha megolvadtak volna. Fakó és összegyűrt volt és könnyezett, tíz és száz könnycsepp csordult ki egymásután a szemeiből. És én is milyen lehettem akkor? Lemálott rólunk a szegények gőgje, kihullott belőlünk a gyarló szemérem félszegsége s megcsókoltuk egymást. Úgy, ahogyan az anya a fiát és a fiú az anyját csókolja meg. Évtizedek óta először és ki tudjja, nem utoljára-e?