Aranygyűrű [antikvár]

Részlet a könyvből: Van a világon egy csodálatos tóvidék. Az onyegai erdők nyúlványai határolják, ladogai szelek legyezgetik, a csillogó Ilmeny partján terül el. Sötét fenyvesek és fehér nyírfaberkek váltakoznak, téli szivárványok és nyári reggeli ködök, almáskertek meg vadon növő fehér lóhere, amelynek aromája túltesz a föld valamennyi rózsájának illatán. E csodaszép vidéken is legcsodálatosabb volt nekem az én kis falum, Pokrovka. Itt születtem, itt nőttem fel, innét mentem a gyemjanszki csatába, tizennyolc esztendős fővel, alighogy a tíz osztályt kijártam. Mégsem adatott meg visszatérnem háború után a szülőfalumba. De nem is volt, aki hazavárjon: a szüleim meghaltak. Amikor egy őszi áradáskor Pokrovkánál átszakadt a gát, anyám mellig érő vízben cipelte a nehéz homokzsákokat. Egy hét múlva kiterítették. Ugyanaznap esett el apám: a sztálingrádi átkelésnél. Leszerelés után tanulmányaimat folytattam, majd pedig egy újság szerkesztőségében helyezkedtem el. De sok éve nem jártam a falumban! Mégis jól emlékszem az odavezető útra, minden kis részletére. Okkersárga épület: a vasútállomás; majd a kerületi székhely házai. A városka határában kezdődik az erdő, és hosszú kilométereken át húzódik; félkörben megkerül egy faúsztató telepet, s ismét összezárkózik az országút két oldalán. Aztán nemsokára elfogynak a fák, az út szabadon fut tovább egy fahídhoz, amely körül nagy görgelékkövek - itt kezdődik Pokrovka. A hídon túl éleset kanyarodik az út, s a szakadékos folyópartot követi. Gondolatban nekivágok a meredek feljárónak, s egy nyírfákkal és füzekkel szegélyezett széles utcán ballagok. Nyaranta összeölelkeznek itt a lombok, és hosszú zöld folyosót alkotnak, ennek két oldalán sorjáznak az egyforma faházak: három ablak, padlásszoba, földhányás...