Aranyhíd az örvény felett [antikvár]

Részlet a könyvből:Igazi kísértetidő volt.A szél visítva kapaszkodott a temető fáiba, melyeken gyéren ütközött a megkésett tavasz ritkás gyenge zöldje. Csikorogva sírtak az ágak a goromba szél durva rángatásától. Jobbra-balra hajlongva igyekeztek kibújni a kegyetlen, szakgató ölelésből. Mindhiába. A bőjti zsarnok eszeveszett táncával fölrugdalta a virágcserepeket a sírokon, lecibálta fejfáikról a hervadt koszorúkat, vigégtiport az alig serkedő fűszálakon, azután fölhorkant az égre, hogy mégjobban megvadítsa az amúgyis kavargó, feketén gomolygó nehéz, sötét felhőket, amelyek látható bosszúsággal hallgatták a hozzájuk felszüremlő emberi hangokat:- Mért oly borús, oly néma e sereg...