Aranylegenda [antikvár]

ARANYLEGENDA A hótakaró vastagon feküdt a falura. A házak szelíden és békésen bújtak meg a hegy ölelésében, amely századok óta mint valami féltő óriás tartotta ölében a fatetős székely házakat s a templom vaskos tornyát, amelynek fehérsége messzire elvilágított a háromszéki rónán. Köröskörül a Kárpátok koszorúja hallgatott örökzöld fenségében. Az Ojtoziszoros felett fehér felhőket kavart a Nemere szele, amely a Nagy Sándor-tető mellől süvített elő, Ojtoznál a hegyek hajlásának nekirohant, mint valami ércfalnak, hogy aztán új erőre kelve, szinte megsokszorozodva vágtasson végig a felsőháromszéki medencén, s neki szabadulva tomboljon az orbai járás síkságán és messze a brassói hegyeknél haljon el. A Nagy Sándortető komor fenségével emelkedett ki a Kárpátok koszorújából, amely büszke pompával hordozta magán a fenyő-ősrengeteg örök zöldjét. A hótakaró vastagon feküdt el a tájon és selymesen borult a falura. A harangok a templom tornyában ünnepélyesen zúgtak. Az utcák szélén frissen taposott ösvények mutatták az utat a templom felé. Selymes és ropogós volt a hó, szűzi fehér fénye mutatta, hogy még az éjjel is frissen esett.