Ariadne I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: - Ez Ariadné; persze, hogy Ariadné! Már hogy lenne Bacchus? . . . Szó sincs róla! Ezt dörmögtem magamban, amint a rekkenő hőségben, ugy dél tájban, a szobor előtt üldögéltem. Egészen egyedül voltam ott, mert a portás barátom volt, s gyakran olyankor is beeresztett, mikor a nagy közönség elől elzárták a termeket. Jól tudta, hogy inkább imádnám ezeket a márvány-szobrokat, mintsem hogy kárt tegyek bennük. Néma, halálos csend volt köröskörül. Kivül a nap forrón, vakitóan sütött az ódon, bemohosodott verandákra és lépcsőkre; a legcsekélyebb szellő sem ingatta a cédrusfák lombjait, az illatos fenyőfák ágait. Az egyik ablak nyitva volt s kiláttam rajta a százados faóriásokra, melyek sötét árnyékot vetettek a bársonyos pázsitra; és láttam a fehér teheneket, amint a hűvös árnyékban leheveredve békésen kérődztek. Még a madarak sem énekeltek, sőt a gyikok pihentek valahol a hűvös sziklák közt és nem futkároztak a gyönyörű Borghese-kert mohos utjain, ahol hajdanta Rafael szokott sétálgatni, mikor reggelenkint kijött kis szobácskájából, melyet teleföstött buja Ámorokkal, fölvirágozott istenekkel, koszorús nimfákkal és imádott kedvest, a szép Fornarina arcképeivel.