Arturo szigete [antikvár]

Nevem volt egyik legfőbb büszkeségem. Korán megtanultam (úgy hiszem, legelőbb ő mondta el nekem), hogy Arturo csillag: az Ökörhajcsár alakzatának legszárnyalóbb és legtündöklőbb fénye a sarki égen! Meg aztán, hogy ezt a nevet viselte egy réges-rég élt király is, parancsolója csapatnyi hívének: hősök mind, mint királyuk maga, s akikkel királyuk — akárha testvéreivel — mint vele egyenlőkkel bánt. Sajnos, később megtudtam, hogy ez a jeles Arturo, Britannia királya, nem tartozik a bizonyos történelembe, legenda csupán; így hát sutba dobtam más, históriaibb királyokért (a legendák csupa gyerekes dolgok voltak, szerintem). De ahhoz, hogy az Arturo nevet nemesi értékkel ruházza fel előttem, elég volt csak egy másik körülmény is; mégpedig, hogy ezt a nevet (jóllehet, azt hiszem, nem ismerte magas jelképeit), ahogy megtudtam, anyám adta nekem. Aki a maga személyében csak egy írástudatlan asszonyka volt, de nekem királynőnél több. Valójában mindig is keveset tudtam róla, majdnem semmit: mivelhogy alig tizennyolc éves korában, s még abban a percben, amikor én — elsőszülöttje — a világra jöttem, meghalt. És egyetlen képe, amit valaha is ismertem, egy fénykép volt. Fakó, mindennapi, majdnem lárvaszerű kis alak; de egész gyermekkorom rajongó imádatának tárgya. A szegény vándorfényképész, akitől ez az egyetlen képe származik, terhessége első hónapjaiban vette le. Testén már a bő ruha redői közt is megismerszik, hogy várandós; két kezecskéjét a félénkség és. szemérem mozdulatával összekulcsolja maga II