Áruló! [antikvár]

Részlet a könyvből: Sebesen pergette a breviárium finom lapjait, mintha a közeledő sötétséggel akarna versenyezni. Homlokát kemény ráncba húzta az erőfeszítés, ajka hangtalanul mozgott, de a zsoltárok szavakká foszlottak és - Isten bocsáss! - sehogyan sem akartak imádsággá kerekedni ezen a sivár, késő-őszi délutánon. Meg-megújuló erőlködéssel, hogy a foga is belecsikordult, próbált imát faragni a holt betűkből, alázatos, rimánkodó, esdeklő, dörömbölő imát, kétségbeesettet és igazságot követelőt. Hiába!... Az ima nem bírt szárnyra kapni, nem bírt áttörni a felhőkön, ha átreppent is, csak egy pillanatra mutatta meg az ég kékjét, mint ahogyan pajkos gyermek tükröt villant az ember szemébe. Pedig a felhők alacsonyan szálltak, hasukat szinte végigszántották az útszéli jegenyék, és a lélek odalapult a falu házai mellé, a kopár kertek szomszédságába. Csend, a halottak csendje ásítozott körülötte, még kutyaugatás sem szűrődött be a nyirkos szobába, mintha egy óriáskéz megfojtotta volna a falut. Megborzongott. Belehallgatódzott a fájdalomnak és félelemnek némaságába.. . Bizonytalanság fogta el. Az ablakra nézett; az ablakkal szemközt, az út túlsó oldalán, a templomra látott. A vastag szürkületben valami elsuhant az ablak előtt, a falu irányában. Dermedten figyelt, még az izmai is belefeszültek. Úgy érezte, hogy bármely percben történhet valami...